„Két- és hároméves kor között a gyerekek többsége beszélni kezd. De nem mindenki. Körülbelül 10%-u – mai divatos kifejezéssel élve – 'kommunikációs és nyelvi problémákkal' küszködik. Szerencsére sokuknál ez nagyobb nehézség nélkül megoldódik, még ha logopédushoz kell is fordulni. Mégis vannak, akiknél ez a zavar állandósul. Vannak olyan gyerekek is, akik egyáltalán nem beszélnek, anélkül, hogy ismernénk ennek okát. A súlyos beszédzavar (amit mutizmusnak neveznek) és az autizmus határán járunk. Nyelvészként és pszichoanalitikusként ilyen gyerekkel foglalkozom. Egy-egy terápia nagyon hosszú ideig eltarthat, van olyan gyermek, aki csak 3-4 év múlva kezd el beszélni.
Ha elfogadjuk, hogy a beszéd szimbolikus funkcióval bír az ember életében, mindenféle logopédiai munka pszichoterápiás dimenziót nyer. A terápia végének a kérdése pedig hasonló értelemben vetődik fel, mint egy gyerek pszichoterápiájának a lezárása. Egy nem beszélő gyerekkel folytatott munka tehát nem akkor ér véget, amikor a gyerek beszélni kezd, hanem akkor, amikor ki tudja fejezni mondanivalóját. Akkor ér véget, amikor a gyerek képessé válik arra, amit amúgy mindannyian művelünk, vagyis hogy hihetően fejezze ki azt is, ami nem igaz.”
Laurent Danon-Boileau pszichoanalitikus-terapeuta, nyelvész, a párizsi Alfred-Binet Központ munkatársa, a Faits de langue folyóirat szerkesztője. Több regényt is publikált. „Úgy határoznám meg magam, mint valaki, akinek szenvedélye a nyelv és a kommunikáció, és aki szeretné megosztani másokkal ezt a szenvedélyt. A nem beszélő, nem kommunikáló gyerekek saját magányosságukba zártan élnek. Nehezen elviselhető érzés lehet. Ugyanakkor különös, igen archaikus módon érzékelik a körülöttük lévő világot. Gyakran érzem, hogy szívesen megosztom velük magányukat.”
