A szüleit, tanárait bíráló serdülőtől, fiataltól megriadunk... Milyen felnőtt lesz belőle? Hiszen iskolába nem csak azért járnak a gyerekek, mert kötelező, hanem azért is, mert ott - a családi nevelést kiegészítve - fontosra, szépre,jóra tanítják őket. Igaz, a diákok iskolát elítélő, esetleg szidalmazó indulatos szavait nem ritkán rejtett megértéssel szoktuk hallgatni, de csak azért, mert szinte természetesnek tartjuk a tanulók és az iskola közötti kibékíthetetlennek tűnő ellentétet. Hogy minderről „az iskola" is tehet, arra nem nagyon merünk/szeretünk gondolni. Mert mi, felnőttek (gyerekeink szülei és pedagógusai) úgy vagyunk szocializálva, hogy az iskola úgy jó, ahogy van, és gyermekeinknek r is igyekszünk ezt szuggerálni. Úgy érezzük, a kérdőjelek végképp lehetetlenné tennék az iskolai munkát, végképp bizonytalanná tennék a pedagógusok amúgy is gyakran ingatag tekintélyét. Ha mégsem így gondoljuk, akkor keresünk valamilyen különleges iskolát gyermekünknek, vagy segítünk elviselni - néha kifejezetten az intézmény ellen fordulva - a kellemetlen iskolai élményeket.
Pedig az iskola körül szaporodnak a kérdőjelek: pszichológusok jelzik - gyakran egyoldalúan, a körülményeket nem mérlegelve - hogy neurotikussá válnak a gyerekek az iskola hatására; szociológiai vizsgálatok tanúsítják, hogy az intézmény nem tölti be egyik alapvető társadalmi feladatát, vagyis nem csökkenti, inkább növeli a tanulásban érvényesülő esélyek egyenlőtlenségét; nemzetközi mérések figyelmeztetnek, hogy az alapvető kulturtechnikák (a szövegértő olvasás és az alkalmazásra kész matematikai tudás) elsajátításában gyerekeink lemaradnak más nemzetek fiaihoz képest; mind több erőszakról érkezik hír az iskolából is. Mindez nagyon megnehezíti az iskolai életet, az iskolában végzendő munkát pedagógusnak és diáknak egyaránt. Ebben a légkörben felerősödött, felhangosodott a diákok iskolát érintő kritikája is.
