Az életemet persze nem az elméletek tették tönkre – akár igazak, akár nem. Mióta az eszemet tudom, az autizmus börtönében éltem. Már első gondolataim másokéinak automatikus utánzásai voltak. Első szavaim a körülöttem folyó beszélgetések értelmetlen visszhangjai voltak. Első igényeim mások elvárásainak lenyomatai voltak (jórészt a televízióból). Minden arckifejezésem vagy mozdulatom a környezetemben lévők visszatükrözése volt. Semmi sem kapcsolódott a személyes énemhez, így olyan voltam, mint egy hipnózisnak alávetett alany, aki ellenvetés és személyesség nélkül, teljes mértékben programozható és újraprogramozható. A teljes elidegenedés állapotában voltam. Ez volt számomra az autizmus.
Az autizmus kikapcsolja a gondolkodásomat és a kíváncsiságomat – ha hagyom. Sokáig így történt, mire rájöttem egy nagyon fontos dologra: AZ AUTIZMUS NEM ÉN VAGYOK. Megpróbál megakadályozni abban, hogy saját magam legyek. Megpróbál megfosztani az élettől, a barátságtól, a gondoskodástól, a közös dolgoktól, az érdeklődés kimutatásától, az intelligenciám használatától, a szeretettől… megpróbál élve eltemetni. És a második legfontosabb dolog, amire egy negyedszázadnyi élet után rájöttem: KÉPES VAGYOK HARCOLNI AZ AUTIZMUSSAL… ÉS LEGYŐZHETEM!”
