A kötet a XVII-XVIII. századi magyar világi közköltészet és a XIX-XX. századi szájhagyomány összefüggéseinek feltárására vállalkozik. A szerző célja egyrészt az, hogy fel- és elismertesse a populáris irodalom-, művelődés- és folklórtörténeti jelentőségét. A tanulmányok és az idézett szövegpéldák egytől-egyig azt támasztják alá ugyanis, hogy a régi magyar világi közköltészet szerves része, sajátos, nemzeti vonásokat viselő terméke volt a közös európai szellemiségnek. A monográfia másrészt kísérletet tesz arra, hogy minél szélesebb körben ismertté tegye a kötetben szereplő népszerű, mindennapos és ünnepi használatra készült, változatokban élő, névtelen verstömeget. Ezért a Példatárban illusztratív válogatást ad abból a több száz, világi témájú (ének)versből, amely az utóbbi három évtizedben került elő a kézirattárak mélyéről.
